A gyógytornász, akinek nincs gyógytorna szolgáltatása

Justin Napsugár, gyógytornász, sportrehabilitációs tréner. Ezen a néven fut egyéni vállalkozásom, hiszen diplomát szereztem gyógytornász szakon 2017-ben és dolgoztam is mozgásszervi - és neurológiai rehabilitációs osztályon, gyógytornász munkakörben 4,5 évig.

Már a főiskolai képzés alatt is részt vettem különféle továbbképzéseken, mostanra pedig már több, mint 20 „papírt” sikerült ezekből összegyűjtenem, azonban ezeket nem sorolhatom fel a nevem mellett. Egyrészt, mert iszonyú hosszú lenne a lista, másrészt, mert 1-1 továbbképzés nem is ad új titulust, maximum frissebb tudást és bővebb eszköztárat.

A sportrehabilitációs tréneri viszont több volt, mint szimpla továbbképzés. Az OKJ-s képzésekhez hasonló kék bizonyítvánnyal gazdagodtam általa és egy olyan tudással, ami lefektette a 2021 decembere óta immár főállást biztosító vállalkozásom alapköveit.

Felmerülhet a kérdés, hogy „de akkor miért nem csak sportrehabilitációs trénerként hirdetem magam”. Egyrészt, mert még az sem teljesen világos sokak számára, hogy mit csinál egy gyógytornász, nemhogy egy sportrehabilitációs tréner. Másrészt a gyógytornász alapdiploma is a brandem része, még akkor is, ha a szolgáltatásaimat nem tekintem gyógytornának. Badarság lenne nem feltüntetnem azt a tudást jelentő címet, ami egyáltalán lehetővé tette, hogy aztán elvégezzem a sportrehabilitációs trénerit és a számtalan egyéb továbbképzést, amin eddig jártam.

Említettem, hogy utóbbiakat kék bizonyítvány vagy diploma hiányában nem tüntethetem fel végzettségként, de kiemelném közülük a funkcionális tréneri, valamint a szenzomotoros testtartás- és mozgásfejlesztés valamint a gerinctréneri továbbképzéseket, hiszen ez a mesterhármas - amiket egy csokorba foglalva hívhatunk szenzomotoros, funkcionális, prevenciós és rehabilitációs testtartás- és mozgásfejlesztő tréningnek - az, amivel dolgozom a vállalkozásomban.

Ezekkel a szavakkal illetett tréningek azonban sokak számára teljesen ismeretlenek vagy a népszerűség oltárán áldozatul esve teljesen félreértelmezett módon „ismerik” őket az emberek. Nem is mindegy, hogy ki milyen szakmai alaptudással és emberi hozzáállással alkalmazza őket. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a gyógytornász főiskolán megszerzett nagyon alapos anatómiai, mozgástani és élettani tudásom rendkívül megkönnyítette az új ismeretek megtanulását, azonban az alaptudásom mellett is többet számított talán a nyitottságom az új nézőpontok irányában, és persze az a fantasztikus tanítási mód, amit a Feövenyessy Medical Fitness Akadémiában tapasztaltam. Abban az iskolában, ahol minden tudást megkaptam ahhoz, hogy alázatosan, ugyanakkor büszkén és sikeresen dolgozhassak a vállalkozásomban.

Az önéletrajzom kint van a termem falán, és néhány vendégem bizalma egyből nő, amint meglát rajta egy-egy olyan iskolát, aminek vezetője laikus körökben is ismert. Ennek ellenére én mégis az FMFA-ra vagyok a legbüszkébb, és igyekszem növelni a mainstreammel szembemenő - és emiatt kevésbé népszerű - szemléletük ismertségét azzal, hogy az itt megszerzett tudást alaposan megízlelve, magamra formálva és hozzájuk hasonló szenvedéllyel adom tovább.

2019-ben tanultam itt először két kisebb továbbképzésen.

Feövenyessy Krisztinával, az Akadémia vezetőjével beszélgettem egyszer arról, hogy akkoriban még merev gondolkozású gyógytornászként ismertek meg engem. Már a kisebb funkcionális fascia tréning tudásanyagának gyakorlatba ültetése, a saját testemen tapasztaltak is megmutatták számomra, hogy itt valami olyat tanulhatok, mind a saját, mind mások mozgásának fejlesztésével kapcsolatban, amit a gyógytornász képzésből hiányoltam.

Ezen felbuzdulva választottam 2020-ban ezt az iskolát Sportrehabilitációs tréneri tudásom megszerzéséhez ahelyett, hogy a kifejezetten gyógytornászoknak szóló Sportfizioterapeuta titulussal kecsegtető, gyógytornászokra specializálódott továbbképző intézményt választottam volna.

Bizony, az FMFA-s képzésen jelentős kisebbségben voltunk gyógytornászok, és elő is kerültek az edzők és gyógytornászok közti kommunikációs hiányosságokkal kapcsolatos témafelvetések. Ekkor Kriszta már - nagy meglepetésemre - kiemelt engem amiatt, hogy élő példa vagyok azt illetően, hogy gyógytornász nem csak gyógytornásztól tanulhat valami újat, még akkor is, ha akkor még a merevség és a nyitottság mércéjén az előbbi felé húztam.

Itt tapasztaltam meg először, hogy mennyire üdítő ez a más alaptudásra felépített szemlélet, különösen ilyen szenvedélyes, élvezetes, logikus, érthető módon előadva. Itt láttam be, hogy nem az számít, hogy edző, gyógytornász, masszőr, testnevelőtanár vagy akár orvos vagy, illetve az, akitől tanulsz. Sokkal fontosabb az, hogy milyen ember vagy és mit képvisel az oktatód.

Én ezen a képzésen váltam nyitott emberré, aki szívta magába a visszafogás nélkül, szó szerint ráontott tudást egy olyan oktatótól, aki nem csak azt mutatta meg számomra, hogy bizony, rengeteget lehet tanulni más szakmáktól is - hiszen valójában nem többet vagy kevesebbet tudunk, szimplán csak mást -, hanem azt is, hogy lehet valaki úgy is sikeres, hogy közben egyetlen rossz szót sem mond a szakma egyéb képviselőiről személyeskedve vagy más szakmákról általánosságban.

Ahogy korábban említettem, a gyógytornász alaptudásom sokat segített az anatómiában, ami lényegében pusztán ismétlés volt számomra. Azonban az anatómia pusztán egyetlen eleme volt a képzésnek. A gyakorlati, igazán funkcionális, életmódba illeszthető tudás bőven adott számomra is tanulnivalót.

Végre nem csak azt tudtam, hogy szigorú protokoll szerint hány hétig, milyen mozgásirányokkal, hány fokban adhatok gyakorlatokat a hozzám fordulóknak annak érdekében, hogy ne ártsak, hanem azt is, hogy hogyan bízzak a tudásomban annyira, hogy önállóan végig merjem gondolni minden egyes embernél, hogy hogyan vezethetném őt végig minden célja felé, amit ő megfogalmaz, legyen az akár egy mindennapi feladat az életben vagy egy sportteljesítmény.

Ezek alapján nem is értem, miért gondoltam elsőre azt, hogy az akkoriban „Gerinctréner” címen futó továbbképzés talán nem adhat nekem újat gyógytornászként és immár sportrehabilitációs trénerként.

Ez a képzés szó szerint agyrobbanás volt. Itt végre megkaptam a választ arra, hogyan lehet, hogy a vendégeim sokszor valami teljesen mást csinálnak, mint amit én kérek tőlük, hiába magyarázom el százszor. Azért, mert az a diktálási mód, amit akár én a gyógytornász képzésen kőkeményen integráltam a stílusomba, és amit akár az edzők az edzőképzésen vagy a testnevelők a pedagógus képzésen tanulnak nem a mozgást irányító agyi területtel, vagyis a kisaggyal kommunikál.

Úgy akartam eddig mozgást fejleszteni, mintha a mozgás egy matekpélda lenne.

Így az addigi óráimon - noha már akkor is a mozgások felszabadítása volt a célom - nagy eséllyel csak tovább növeltem a feszességeket nem csak a vendégeim testén, hanem a sajátomén is, a nem megfelelő kommunikáción alapuló együttműködés miatt érzett kölcsönös teljesítménykényszerünkből táplálkozva. A képzés után csodák csodájára minden vendégem hirtelen ügyes lett és könnyedén vették az akadályokat, valamint a saját mozgásomon immár igazán tudatosan dolgozva én is egyre jobb példát tudtam számukra mutatni.

A sportrehabilitációs tréneri képzésről viszont bennem maradt az az érzés, hogy egyáltalán nem tudok többet, csak mást, mint az edzők. Ugyan volt a főiskolán edzésmódszertan óránk, nagy hiányosságokat éreztem a tudásomban az edző kollégákhoz képest például amiatt, hogy sokszor nem tudtam pontosan mire gondol a vendég, amikor egy-egy gyakorlatról mesél, amiben fájdalmat tapasztal. Éppen ezért azt sem tudtam pontosan, hogy egyáltalán mire jó az a gyakorlat, cél-e, hogy ezt folytatni tudja, és ha igen, akkor mi lehet a gond és hogyan tudnám rávezetni a megoldásra.

Ezért végeztem el a funkcionális trénerit.

Nem célom olimpiai rúddal bővíteni az eszköztáram és 200 kg megemeléséig eljuttatni a vendégeimet, de szerencsére ez a képzés nem is erről szólt. Olyan tudást szereztem, amivel a vendég nyugodtan járhat továbbra is az eddig megszokott és kedvelt edzéseire - hiszen véletlenül sem szeretném, hogy átpártoljanak hozzám az addig őket erősítő edzőjüktől -, tőlem pedig megtanulja, hogy hogyan tudja ezt a palettát rendkívüli módon színesíteni úgy, hogy az igazán funkcionális legyen: azaz az élet minden váratlan ingerére felkészítse a testét, biztosítva a rugalmas stabilitást akkor is, ha az a váratlan hatás egy nagy mozgásterjedelmet, egy komolyabb erőkifejtést, egy hosszantartó állóképességet vagy épp egy nem megszokott irányból érkező energiához alkalmazkodó elvezetést, megállítást és visszatérést igényel.

A másik hiányosság pedig, amit éreztem magamban, az a gyerekekkel való kommunikáció volt, valamint az, hogy számukra is élvezetes, a figyelmüket fenntartó, valamint - ami a legfontosabb - a veleszületett és még talán belőlük nem teljesen kiirtott gyermeki bölcsességük alkalmazását támogató tréninget tudjak összeállítani. Emiatt végeztem el a „Szenzomotoros testtartás- és mozgásfejlesztés gyermekkorban” című képzést, aminek a tudásanyagát korántsem csak a gyerekeknél használom, így a felnőtt-, valamint a szenior óráim is élvezetesebbek lettek. Így állt össze a „Komplex egyéni/páros tréning” néven futó szolgáltatásom, ami - ahogyan azt nem is rejtem véka alá - nem gyógytorna.

Nyugi, most nem fogok újra ismeretlen vagy félreértelmezett szavakat használni ahhoz, hogy leírjam, mivel is dolgozom.

Nagyon röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy az óráim fő célja az, hogy a gyerekek, felnőttek és szeniorok újra olyan élvezettel és olyan okosan - ahogy korábban megfogalmaztam: veleszületetten bölcsen -, ugyanakkor rendkívül egyszerűen mozogjanak, mint ahogy utoljára talán óvodáskorukban tették. 

Nem gyógytorna, ugyanis nem a gyógyulás a cél, hiszen a folyamatosan változó világban sosem beszélhetünk végérvényesen gyógyult állapotról, így az eddig eljuttató gyakorlatokról sem.

Szenzomotoros, mert az óráim maximális tudatos jelenlétet igényelnek. A diktálást leváltottam számtalan kérdésre, melyeken keresztül igyekszem visszaadni azt a veleszületett bölcsességet, amivel még képesek voltunk megfigyelni (szenzorosan érzékelni), hogy mit érzünk a testünkön - vagy akár a lelkünkben -, hol érezzük, hogyan és mennyire. Majd ezeket az érzeteket megfogalmaztuk, ráadásul rövid időn belül - nem hónapokig, évekig szótlanul tűrve -, bátran kipróbáltunk valami újat, megfigyeltük a testünk által erre adott visszajelzéseket is, és ha ez tetszett, akkor úgy folytattuk. Egészen addig, amíg nem jött egy újabb változás és egy azzal kapcsolatos tapasztalat.

Nem én mondom meg, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mert az mindig attól függ, hogy érzi magát a test és lélek együttese, és hogyan van jelen az adott szituációban. Maximum ötleteket mutatok ahhoz, hogy milyen motoros, mozgásos útvonalat próbáljon ki az illető, de nem mondom semmire, hogy ez helytelen - ha a teste azt jelzi, hogy így tökéletes -, sem azt, hogy helyes - amitől a teste legszívesebben menekülne. Ha nem egyezik egy-egy mozdulattal kapcsolatban az érzetünk, tovább kutakodunk, hogy mi lehet ennek az oka, és addig megyünk, amíg jóízűen elfogyaszthatunk bármit a mozgás kifogyhatatlan svédasztaláról, úgy és annyit, amennyi éppen jólesik.

Funkcionális, mert életszerű, a mindennapi feladataink során is előkerülő mozgásokat alkalmazunk, éppen ezért nem is hívom ezeket gyakorlatnak.

Prevenciós, mert tudás által segít megelőzni azt az állapotot, amikor már kénytelenek vagyunk kiszolgáltatni magunkat annak, hogy mások mozgassanak minket. Ez ugyanis az az állapot, amit én igazán betegségnek hívok és ami tényleg gyógytornát igényel - szerintem.

Rehabilitációs, mert nem elégszünk meg egy 10 alkalom alatt nagyjából elérhető, valamivel jobb mozgástartománnyal és erővel. Addig megyünk, amíg minden célul kitűzött funkciót képes ellátni a mozgásszervrendszer, a keringés - és légzési rendszer, valamint az idegrendszer mesterhármasa - már ha mindenképpen szeretnénk egyes szereplőket kiemelni a testünkből. Ha már mesterhármast szeretnénk felállítani, mondjuk inkább úgy, hogy addig megyünk, amíg a test és lélek együttese minden pillanatban képes harmonikusan alkalmazkodni a környezethez. Ez a ma oly gyakran emlegetett - de még a gyakorlatba nehézkesen átültetett - bio-pszicho-szociális modell az én megfogalmazásomban.

Mindehhez persze én gyógytornászként és sportrehabilitációs trénerként kevés vagyok. Ehhez mindannyian kellünk, akik egy egészségesebb társadalom létrejöttét segítjük egy egyre egészségtelenebb környezetben. Az írásaimmal én pusztán kapukat igyekszem nyitogatni ahhoz, hogy szakmák közti együttműködések útján, egyre nagyobb közös erővel tudjunk haladni efelé.

Szerző:
Lukátsné Justin Viola Napsugár, gyógytornász, sportrehabilitációs tréner
Facebook