A talpkezelés rapszódiája

Ifjúkorom hevületében volt egy korszakom, amikor a Tarzan-kalandkönyvek bűvöletében éltem. Alig kattantam csak le a Winnetou regények apacsairól, sirattam meg a harcos Winnetout, amikor a szerdahelyi könyvtár erdejében spontán kiszúrtam az első Tarzan könyvemet - és onnan már tényleg nem volt leállás.

Faltam a könyveket, végérvényesen Tarzan árnyéka lettem.

Ugye ne ragozzam, hogy miért tudott elbűvölni abban az időben egy Tarzan könyv - vad, afrikai kalandjaival, hősies, önfeláldozó viselkedésével, lenyűgözött, ahogy az állatokkal beszélt - ezt inkább hagyjuk, legyen most mellékszál…

Volt azonban egy pillanat, ami olvasás közben különösen elvarázsolt.

Edgar Rice Burroughs - MESTER - a Tarzan könyvek szerzője, a történet mesélése közepette zseniálisan tudta jellemezni Tarzant. Lenyűgözve olvastam, ahogy a kis fickó ott a dzsungelben egyre erősebbé válik, termete megnyúlt, izmai növekedtek, ujjongva drukkoltam neki, ahogy egyre intelligensebbé és ügyesebbé vált, hogy megvédje magát Kercsaktól, a gorilla-falka vad, erős, kegyetlen hímjétől, a falka gyilkos vezérétől, aki gyermekkora óta sikanozta, és szerette volna őt feltrancsírozni…

…Éjjel-nappal faltam a sorokat, (ezért vagyok hülye matekból) s volt egy pillanat, amikor Burroughs - MESTER ahhoz a részhez ért, hogy jellemezni kezdte Tarzan izmos idomait..

„Tarzan talpa olyan keménnyé vált, hogy immár a dzsungel legerősebb vad-tüskéje sem tudott már áthatolni rajta…”

Ez a kép örökre beégett a retinámba, s valósággal Tarzan - talp fetisisztává váltam.

Onnantól kezdve a vakációim alatt csak és kizárólag mezítláb járkáltam, hiába fenyegetett meg az anyám életveszélyesen, hogy legalább egy szandált vegyek fel, konok és eltökélt voltam, szorosan a nagy példaképet, Tarzant, a dzsungel urát követtem...

Eleinte persze fájt a talpam, de bírtam, Tarzan személyisége ott ragyogott előttem, s különben is, a járda betonja, a forró talaj, a gyep, a föld, az utak göcsörjei hamarosan megedzették a talpamat, s noha naponta vizsgálgattam - estére rosszkedvem színültig tele volt, a talpamon nem és nem akart kialakulni ez a Tarzan-effektus, semmi erős szaruréteg, csak az a gyerekes bőr maradt nekem higgadtan és unottan, csupa-csupa jómódban...

A talpam erősebbé vált, ez igaz, de a cél, hogy egy tüske se kottyanjon meg, az valahogy nem bírt beteljesülni…

Ma már - utánanéztem, miért jelenik meg az ember lábán a Tarzan-effektus, ez bőrkeményedés…

Olyan bőrfelületen jelenik meg ahol a legnagyobb terhelésnek, ingernek van kitéve. A bőrsejtek termelődése felgyorsul, és így egy elhalt hámsejtekből álló, kemény bőrréteg alakul ki. Kutatásomból kiderült, hogy ennek a Tarzan effektusnak, van ugyanakkor egy lelki háttere is…

A bőrünk testünk és lelkünk mentális energiáit szimbolizálja. Ha egy bizonyos élethelyzettel kapcsolatban félelmeink vannak, akkor a félelem felgyülemlik, kristályosodni kezd, mozdulatlanság, renyheség is kialakulhat, ami nem engedi ennek az energiának az áramlását.

Anyám a családban az a mindenes segítőkész féle asszony volt. Amolyan központi iroda.

Ez a típus volt. Az egész rokonság őt kérte meg, hogy elintézzen valamit, igazi consilieri volt, tanácsadó. Nem csoda, hogy - nővérke - volt, ez volt belediktálva a karmájába, ez volt a sorsa, ő pedig alázattal elfogadta…

Egy zseniális vakációs napon, amikor épp a hodosi mamámnál vakációztam, döbbenetemre, amikor kimerülten befutottam az utcáról a mama konyhájába, kikerekedett szemmel láttam, hogy a mama lába az anyám ölében pihen, a mutti meg éppen egy borotvaéles késsel farigcsálja a mama talpát…

A hodosi mama szeretett mezítláb járkálni.

Tetszett, pont úgy járkált, mint Tarzan. Mezítláb kislattyogott a kertbe, bement a „csóványosba”, puszta kézzel marokra szedte a kacsáknak a „csóványt”, esett, nem esett, a mama mezítláb cammogott, tett-vett a ház körül - nemcsoda, hogy a talpa időnként megkeményedett.

Aztán megjött a mutti, s ilyenkor a mama kihasználta az alkalmat, s megkérte a legfiatalabb lányát, hogy kezelje le neki.

Szerettem ezeket az estéket.

Hosszúra nyúltak, aztán megérkezett fáradtan a szövetkezetből a papa, anyám köré gyűltek a testvérei is, s ők is, a munka terhétől és az elnyelt lelki gondjaiktól, félelmeiktől - lekezeltették a megkeményedett talpukat az anyámmal…

A mutti imádott az embereken bütykölni.

Élvezettel csavarintotta ki belőlem a kullancsokat, kötözött, foltozott, órákon át tisztította a füleimet, benyúlt a kramancaival a fülembe, beszólt, hogy most aztán meg ne mozdulj fiam, mert legközelebb csak a lukon keresztül fogok tudni hozzád szólni, mondta, én meg feküdtem az ölében, füleltem, s imádtam, ahogy kotorászik, az apró zajokat, sistergéseket, zúgásokat, neszeléseket.

Az anyám értett az ilyesmihez is.

Szájtátva néztem, ahogy a borotva élével szabályosan simogatta a mama brutális talpát. Tarzan, gondoltam ott magamban a mama konyhájában – a csodájára járhatna, irigykedne, micsoda szaruréteg nőtt a mama talpán.

Egy tüske, az sem menne át, figyeltem, mint tél idején a gyenge napfényben, nagy, szinte átlátszó pelyhekben hullottak a földre a levakart szaru-bőr darabkák.

Már egy kisebb halom volt a földön, de a kéreg még látszott, és még sehol a finom bőr, csak a sárga, vad, keményre edzett cserzett szaru-hám volt a mama talpán.

Az anyám értette a módját.

Olykor vadabbat hasított, figyeltem a módszerét, szabályos koncert volt ez, rapszódia, szóltak a hegedűk, olykor a dobok dübörögtek, s ha úgy kellett, a fúvósok is megkapták a magukét.

Mélységes csend volt, nem felejtem el azt az áhítatot, a mama szuszogott, valósággal beleájult a nyugalom tengerébe, miközben csak a szike ájtatos sercegését lehetett hallani, szájtátva, nyálat csepegtetve bámultam a talp-kezelést, s a rettenthetetlen Tarzanra gondoltam, vajon ő mit szólt volna... biztosan bírta volna ott a dzsungelban Ilonkát, az anyámat, hogy ilyen faintosan ismeri a lábak csínját-bínját…

A mama lábai újakká váltak, fincsi kis asszonyka lett, ezzel aztán világgá is mehetek, lányom, mondta elégedetten szemlélve a talpát, ami immár kisbaba minőségűvé váltak.

Az idő kerekei kattognak, mint a gázóra, s most, immár felnőtt koromra, meglett fickóvá érve, a sors abban a kegyben részesített, hogy megismerhettem és átélhetem a talp-kezelés művészetét.

Ezt a művészetet úgy hívják a civilizációban, hogy - pedikűr.

Van egy barátnőm, aki mestere ennek a tudománynak, s ha hedonista vagy Olvasóm... - javaslom, próbáld ki ezt az életérzést, mert nemcsak a lábadat teszi helyre egy ilyen kezelés, hanem a lelkednek is egy ajándékot adsz ezzel…

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél? Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él - de a pedikűrös kezelésnél élvezetesebb az nem lehetséges…

Belehelyezed a retek, lepukkant lábaidat a forró kádacskába, s látod, ahogy leázik róla Mordor pusztasága... Zsákos Frodó is elsírná magát, ahogy az illatos, Tündék szedte illatos gyógyfüvekkel teli lábfürdőben megpihen és megpuhul a lábad…

Nincs szebb, amikor a pedikűrös tudomány nagyasszonya lebütyköli az ujjaid, körmöd vágja, éles szikével kiszedi a körömágyból a megrekedt faggyút, s a lepusztult bőrt finom mozdulatokkal levakarja…

…és újra hallom a talpkezelés rapszódiáját!

Hisztérikusan sivítanak a hegedűk, harsognak a kürtök, dübörögnek az üstdobok – serceg a szike a talpamon!

A csontjaimban érzem a vakartyúlást, élvezettel áldozok a hedonizmus oltárán, nézem a talpamat, ahogy alakul, finomodik, közben magamban számolok, legfeljebb két hónap kell, hogy újra retkes, repedtsarkú fattyú csallóközi vadparaszt váljon belőlem, s újra a kezelőszékben találjam magam…

Nincs jobb életérzés, amikor az újjászületett talpadra finom, illatos, pihepuha krémet gyúrnak, s mint hosszú betegség után, újra kitámolyogsz a megújult világba…

Ó, szent Tarzan, ha ezt átélhetted volna, ott a dzsungelben…