"De miért?" - Te fel szoktad még tenni ezt a kérdést a tested működésével kapcsolatban?

Különbség gyermek és felnőtt között: a kíváncsiság apró kis szikrává csitult tüze

Gyakran kérdezik tőlem, hogy kikkel nehezebb együtt dolgozni: a gyerekekkel vagy az idősekkel?

Bár korábban biztosan azt mondtam volna, hogy a gyerekekkel, de pusztán amiatt, mert akkor még nem tudtam, nekem mit és hogyan kell tennem ahhoz, hogy könnyedén tudjam őket vezetni. Ez tehát inkább rajtam múlt és egy tanulható feladat volt, amiben ugyan mindig van hova fejlődni, de még ennél is sokkal nehezebb felébreszteni a felnőttekben - különösen a 65 év felettiekben - a kíváncsiság lángját.

Márpedig, amíg nem vagy kíváncsi arra, hogy mi zajlik a testedben, nem fogod észrevenni az apróbb jelzéseket, csak akkor, ha azok már "ordítással" hívják fel a figyelmed arra, hogy valami nincs rendben. Amíg nem vagy kíváncsi, úgy fogod érezni, hogy ami nincs rendben, az végleg elromlott benned, hiszen nem fogsz új utakat keresni arra, hogy újra jobban érezd magad amellett, hogy megtarthatod az eddigi funkcióidat, mozgásaidat, kedvelt ételeidet vagy kapcsolódásaidat. Amíg nem vagy kíváncsi, hiába mutatja meg bárki lelkesen a lehetőségeket, nem tudsz válaszolni a kérdéseire, azzal kapcsolatban, hogy mit érzel, mi ront és mi segít a tapasztalataidon, ehelyett azt mondod: "Én már csak azt érzem, hogy fáj-e vagy sem." Amíg nem vagy kíváncsi, nem fogod észrevenni a változást, ha az valamilyen úton-módon, az eddig felvázoltak ellenére mégis eljön. Amíg nem vagy kíváncsi, hiába jön el a változás, nem élvezni akarod az életet, pusztán túlélni.

Van egy kis vendégem, aki 10 évesen került hozzám, Scheuermann-szindróma és gyermekkori ízületi gyulladás diagnózisával. Ezekre az jellemző nagyon leegyszerűsítve, hogy a testtartás hasonló lehet, mint egy megfáradt idős emberé és az ízületek is hasonlóan érzékenyek sok-sok más számára problémamentes mozgásra. Reggel nehezen oldódnak a feszes, merev érzetek és egy terhelés után több türelmet igényel a regeneráció.

Alapvetően - főiskolai tanulmányaimnak megfelelően - tiltottnak számítanak a testsúlyterheléssel járó ismételt mozgások - mint például a guggolás, kitörés, ugrás, futás, támaszkodás -, a szorító mozgások és az ezzel a kivitelezéssel végzett húzó mozgások. Pedig ezek mind az életben rendkívül gyakran előforduló és éppen ezért fontos és szükséges funkciók, melyeket, ha a tiltás miatt elfelejt az idegrendszer, nem fog tudni alkalmazkodni számtalan váratlan ingerhez és éppen ezért sérülni fog a mozgásrendszer - miközben mi pont védelmezni szeretnénk az embert.

Amióta a szenzomotoros testtartás- és mozgásfejlesztéssel foglalkozom - azaz főként vizuális (látható vagy elképzelt), akusztikus (hallható), taktilis (tapintható) ingereket használok parancsszerű instrukciók helyett, nagy hangsúlyt fektetve a mozgás-légzés összehangolásra és a kommunikációm olyan összevetőire, mint a szavak, a hangsúly vagy a hangerő - nem tiltok le senkit semmilyen mozgásról, különösen nem egy gyereket, de még egy idősebb embert sem. Helyette inkább megmutatom neki, hogy tudja mindezt másképp csinálni úgy, hogy újra jól essen neki. Ehhez azonban - ahogy fentebb is említettem - elengedhetetlen a kíváncsiság.

Persze vannak rossz napjai ennek a kislánynak is - ami érthető, hiszen nagy feladatot kapott az élettől -, de az egyik szuper ereje a gyermeki kíváncsiság. Bármit mutatok neki, megkérdezi, hogy ezt miért így csináljuk; ebben mi vesz részt a testén belül; az miért úgy van a testünkben és miért jó; mi lenne, ha nem így lenne és az miért nem lenne jó; nekem miért megy, ami neki még nem és miért mondják neki azt mások, hogy nem vehet részt a társaival ezekben a mozgásokban. Egyrészt nagy feladatot ad nekem a kérdéseivel, másrészt elképesztő örömöt jelent számomra, hogy ennyire érdeklődik a teste iránt és nem fogad el semmit, csak azért, mert egy felnőtt azt mondja, hogy ez így van vagy így kell lennie.

A másik szuper ereje a gyermeki bölcsessége, amivel tovább fűzi a gondolatait. Onnantól kezdve, hogy megérti a miérteket, a saját szavaival pontosan visszaadja nekem. Így sokat tanulok is tőle, hogy hogyan magyarázzam el később úgy, hogy még egy laikus is megértse.

A harmadik szuper ereje, hogy amit elméletben megértett, azt onnantól kezdve bátran beülteti a gyakorlatba. Azaz a javaslataimat felhasználva kipróbálja máshogy a mozdulatot, megfigyeli, hogy mit érez, az egyes kivitelezések során, megjegyzi, amiben sikerélménye volt és onnantól kezdve könnyedén előhívja azt a verziót, ami az adott pillanatban a legjobbnak tűnik. Azaz tökéletesen alkalmazkodik a váratlan ingerekhez, így igazi védelemben részesül a sérülésekkel szemben, nem úgy, mint ha egyszerűen csak letiltanám az említett mozgásokról.

Bár még a mai napig olykor megkérdezi tőlem, hogy miért nem szabad egy-egy mozgást csinálnia más felnőttek szerint, már egyre rövidebb példabeszéddel eljutunk oda, hogy levonja a következtetést, olykor már egy félmondat után, befejezve a már jól ismert mondatom: "Mindent szabad, csak nem mindegy, hogyan csináljuk."

Ezzel szemben a 65 felettiek között nagy arányban, de akár már a 40 felettiek közt is tapasztalom, hogy teljesen elveszítik a kíváncsiságukat és emiatt a reményüket is sok-sok hétköznapi mozgással kapcsolatban. Nem kérdezik meg a miérteket, ami a saját testükben zajlik, inkább azt mondják: "Ez a gyerekeknek biztos könnyen megy" vagy azt, hogy "Látom, hogy neked nagyon jól megy", azaz csak azt látják, ami a másiknak sikerül és el nem tudják képzelni, hogy ez a képesség bennük is megvan, hiába más az életkorunk, a szakmánk vagy az adottságaink. Hiszen ismétlem, hétköznapi mozgásokról beszélünk, nem versenyszámokról.

Nem kérdezik meg, egyáltalán mi jó származna nekik abból, ha ők is harmonikus, könnyed kivitelezésre tudnák cserélni a feszes, merev mozgásaikat vagy egyáltalán visszavezetnék korábbi természetes mozdulataikat a jelenlegi életükbe. Egészen addig nem, amíg már olyan szintű a korlátozottság, hogy látványosan akadályozza őket a mindennapokban. Például, bugyuta dolognak tűnhet gyakorolni a földön négykézláb mászást, egészen addig, amíg be nem esik valami az asztal alá, olyan mélyen, hogy kizárólag mászással tudnánk kiszedni vagy beletörődhetünk abba, hogy ami oda került, az már ott is marad.

Korábbi képességeiket végleg elveszettnek tekintik, hiszen azokat pusztán az akkori életkorukhoz kötik és nem veszik észre, hogy az életkoruk mellett ott van az a másik, még ennél is lényegesebb különbség az akkori életükhöz képest: Akkor még csinálták azt a mozgást, amit most már nem. Márpedig, ahogy az örök érvényű szabály szól: "Használd vagy elveszíted!"

Bizony, a mozgásainkat nem veszítjük el törvényszerűen az életkorral, viszont minél régebb óta nem használjuk őket vagy minél inkább eltorzultan alkalmazzuk, annál nehezebb lesz visszaszerezni a képességeinket. Nehezebb, de nem lehetetlen, viszont többek között egy nagy adag kíváncsiság kell hozzá. Ugyanígy elveszítik az egyes testjelzések közti különbségek felismerését is, ha kíváncsiság híján nem figyelnek ezekre. Ezért fordulhat elő az, hogy egy teljesen természetes nyúló érzet is fájdalomélmény lesz. Ami normálisnak tűnik, azt csináljuk, ami viszont fáj, azt eszünk ágában sem lesz gyakorolni, hiába mondja azt a szakember, hogy nincs más út ahhoz, hogy visszaszerezzük elveszített funkcióinkat.

Nem veszik észre, ha mégis fejlődnek és a dicséretet nem fogadják be boldogan, mint a gyerekek, pusztán udvariasságnak vélik. Így nem élik meg igazi sikerként az eredményeket, pedig a sikerélmény az egyik legerősebb motiváció arra, hogy gyakoroljuk azt is, ami még nehéznek tűnik. Éppen ezért egy reményvesztett felnőttnek sokkal nehezebb élvezetes órát összeállítani, míg egy gyerkőc már attól imád hozzám járni, hogy gumicsirkét nyomogathat a kezében, miközben elképzeli, hogy az segít neki felrepülni egy ugrásban.

Bármennyire is nehezebb, azért én nem szoktam feladni ezt a szép küldetést az idősebb vendégeimmel sem. Tény és való, hogy ha 1-2 alkalom után feladják, nem tudok mit tenni, maximum sajnálom, hogy a rossz tapasztalatok annyira mélyen beivódtak már az emberbe, hogy ennyi idő kevés volt ezek felülírásához.

Szerencsére viszont van jó pár példa a vendégeim között, akik gyógyszerekhez és egyéb külső megoldásokhoz szokott kortársaik értetlenkedésének ellenére kitartanak és az 1-2 alkalom alatt észreveszik azt a szikrányi változást és pici örömöt, ami aztán ott tartja őket elég hosszú ideig ahhoz, hogy visszaszerezzék a kíváncsiságukat, a bátorságukat, az apró sikerélmények felett érzett örömüket és ez által a belső motivációjukat.Márpedig, ha mindez megvan, a magasabb életkor sem akadály ahhoz, hogy az élet újra ingergazdag és örömteli legyen.

Szerző:
Justin Napsugár, gyógytornász, sportrehabilitációs tréner
Facebook