Hogyan érj el apró, de gyors, örömteli sikereket az irreális, nagy célok kergetése helyett?

"A tökéletesség nem állhat a jobb útjába."

Biztos vagyok benne, hogy ezt a mondatot egy könyvben olvastam, de sajnos a szerző nem maradt meg a fejemben, a mondat viszont annál inkább. Ez lett az életem és a munkám egyik mottója is.

Jómagam is a perfekcionisták táborát gazdagítom. A 100% nálam nem cél, hanem alapkövetelmény magammal szemben. Ha valami nem sikerül tökéletesen, akkor azt egyből kudarcként élem meg, ezen pedig természetesen napokig, hónapokig, akár évekig is képes vagyok rágódni. Egy-egy ilyen eset felülír 100 sikertörténetet, és képes vagyok egy csapásra alulértékelni az addigi teljesítményem. Ha pedig mégis elérek egy célt, a siker felett érzett örömöm egy pillanat alatt tovaillan. Még fel sem fogom, meg sem élem igazán, ami történt, de már ki is tűzöm a következő lépést. Én így élem meg a perfekcionizmust, ami más néven: könyörtelen mérték.

Valóban könyörtelen, cseppet sem örömteli, de valamiért nagyon nehéz változtatni rajta. Ezt élem meg, amikor háziasszonyként főzök, mosok, takarítok, de ha egy kis feladatot kihagytam, máris olyan, mintha egész nap nem csináltam volna semmit. Ezt érzem, amikor lassan haladok a tanulásban, észre sem véve, hogy ez azért van, mert már azelőtt jelentkeztem egy új képzésre, hogy igazán feldolgoztam volna az előzőn hallott információkat. Ezt érzem, amikor egy vendégem elégedetlen, nem ad visszajelzést vagy szimplán csak ghostingol, hiába töltöttem már meg majdnem 4 füzetet a szóban és írásban kapott számtalan pozitív visszajelzéssel és hálás búcsúszavakkal.

Ezt tapasztalom a mozgásban is. A legtöbb ember akkor keres fel egy szakembert, amikor már hetek, hónapok vagy akár évek óta gyötri egy probléma. Ami bizony a baleseten kívül nem egy pillanat alatt alakul ki, hanem megint csak hónapok, évek hosszas stressz-, mozgáshiány- vagy egyoldalúság okozta túlterhelés következtében. Mégis, amikor felteszem a kérdést, hogy mi a cél, a legtöbbször azt a választ kapom, hogy "ne fájjon". Amikor megkérdezem, hogy milyen változás lenne a fájdalommentességen kívül, amit javulásnak tekinthetnének és ami örömöt szerezne számukra, általában nem jut eszükbe semmi. Ellenben a gyakran felmerülő kérdés részükről az, hogy "Mennyi idő / hány alkalom, mire nem fog fájni?"

Természetesen az általános cél az, hogy amit hónapok, évek alatt leépítettünk, az egy szempillantás alatt legyen újra tökéletes. Hiszen úgy érezzük, a rossz is gyorsan jött és úgy igazságos, ha a jó is könnyen elérhető. A helyzet viszont az, hogy ahogy fentebb is írtam, a mozgásszervi fájdalom egyáltalán nem jön gyorsan, csak épp nem vesszük észre az oda vezető utat, a kisebb jelzéseket. Pont ugyanígy nem látjuk a kisebb javulásokat sem, a teljes panaszmentességet viszont irreális egy-két alkalom után elvárni magunktól, mind mozgásszervi problémákkal küzdő emberként, mind ezek megoldásában segítő szakemberként.

De hiába tudom ezt ép ésszel, bizony én is egyből rossz szakembernek érzem magam, ha valakinek nem csökken a fájdalma már az első alkalommal és nem múlik el 10 alkalmon belül. Pedig, ha belegondolok, a saját egészségügyi problémáim megoldása is évekbe telt, de volt olyan is, ami szinte egy évtizedbe. Más panaszait feloldani egyetlen szakemberként, az életének egyetlen szereplőjeként pedig reálisan még több idő lenne, hiszen számtalan dologra nincs befolyásunk, sőt, rálátásunk sem úgy, mint a saját életünkre.

Amikor visszagondolok arra, hogy az, ami jelenleg természetes rutinnak tűnik az életemben, mennyi apró elemből épült fel, nem csak feloldozom magam az irreális szakmai elvárások alól. Már nem az a kérdés, hogy miért nem vagyok képes meggyógyítani valakit 1-10 alkalom alatt, hanem az, hogy vajon hogyan lehetne megértetni az emberekkel, hogy a cél, amit kitűztek maguk elé, nagy valószínűséggel nem jön el egyhamar. Hogyan tudnám velük elhitetni, hogy az, amit rajtam látnak - a könnyed, szabad mozdulatok, az erő és az energikusság – nekem sem jöttek el egy szempillantás alatt? Hiszen nem vettem videóra minden egyes mozzanatát és nem is naplóztam az apró változásokat. Éppen ezért, nemhogy megmutatni nem tudom nekik, de még én magam sem emlékszem, hogy mikor és milyen formában jöttek el az apró változások.

Márpedig muszáj lenne objektíven alátámasztani azt a tényt, hogy a gyógyulás, a jobb életminőség felé vezető út az apró eredmények tudatosításával, lejegyzésével és megünneplésével van kikövezve. Ha ugyanis nem észleljük ezeket, folyamatos kudarcként fogjuk megélni azt, hogy még mindig nem értük el a nagy célunkat. Majd olyan lépéseket teszünk, amik nem visznek előre, sokkal inkább hátráltatnak. Megyünk egyik szakembertől a másikig, amíg nem találunk valakit, aki pár alkalom alatt eljuttat a panaszmentességig. Majd, amikor már nem marad több remény, levonjuk azt a téves következtetést, hogy a célunkat elérni lehetetlen. Bele sem gondolunk abba, hogy nem az számít, hányszor próbálkoztunk, hanem hogy milyen hozzáállással és feltételekkel tettük ezt. Ha azon nem változtatunk, mégis miért lenne más a végkimenetel?

A másik oldalról pedig, szakemberként, megyünk egyik csodaterápiás képzéstől a másikig, amíg meg nem találjuk a Szent Grált, amivel varázsütésre mentjük meg több ezrek életét. Ahelyett, hogy belegondolnánk, hogy talán nem az irreális elvárásoknak való megfelelésért kellene küzdenünk azért, hogy jó szakembernek érezhessük magunkat, hanem tudatosítanunk kellene, mit, hogyan, mennyi munkával, mennyi idő alatt, hány lépcsőn keresztül értünk el a saját életünkben, és meg kellene tanulnunk ezt a tapasztalatunkat hiteles példát mutatva, őszintén átadni a hozzánk fordulóknak.

Ugyanis ahogyan pici gyerekként képesek vagyunk örülni egy szép pillangónak, egy jó zenének, a nap melegének, egy finom illatnak vagy egy ínycsiklandó falatnak, úgy felnőttként is megtehetnénk, hogy értékeljük mindazt a rengeteg dolgot, amit ma is képesek voltunk megtenni a feladataink közül, ahelyett, hogy kudarcként élnénk meg, hogy egy-egy elemre már nem jutott idő.

Bár még nekem is sokat kell tanulnom, de ma már napi szinten leírom a legapróbb pozitív visszajelzéseket is, hogy ha mégis jön egy-egy rossz élmény, vizuálisan alátámasztva és ez által tisztán lássam, hogy nem érdemes leértékelnem magam és a 99%-nyi sikert, 1%-nyi kudarcért. Ugyanígy leírom egy másik naplóba azt is, amit elérek a mozgásban, mert már tudom, mennyire fontos, hogy számszerűen lássam, mennyi munka, hány apró lépés van egy-egy nagyobb eredmény mögött.

Megszabadulni a fájdalomtól vagy nagy teljesítményt nyújtani nagy örömnek tűnik, de bele sem gondolunk abba, hogy mik a mögöttes célok. Bár talán hülyeségnek tűnhet, hogy megkérdezem, miért lenne jó, ha nem lennének fájdalmasak a mozgások, de amikor például olyan visszajelzéseket kapok, hogy valaki végre élvezettel tudott enni, mert nem tompította el az élményt a könyökfájdalom, akkor tudom, hogy ő legalább már megértette, mire gondolok.

12 évnyi mozgásszervi problémákkal való küszködés után is teljesen őszintén mondom, hogy hiába gondoltam valószínűleg én is azt, hogy a legfőbb célom, hogy végre ne fájjon, amikor ezt elértem, önmagában ettől a ténytől nem éreztem különösebb örömöt. Sokkal inkább attól, amennyi plusz apró örömhöz jutottam ez által. Hétköznapi mozgások, amik jobban mennek, amiket nem kerülök, hanem beleállok és még élvezem is. Egy rövid ugrálás vagy futás, egy dombon felmászás vagy egy göröngyös lejtőn egyensúlyozva lelépkedés. Egy gyereknek ez mind hatalmas öröm, és akár hiszed, akár nem, felnőttként is az, ha nem fosztod meg magad tőle, mert félsz a fájdalomtól vagy a sérüléstől. Egy új mozgás, amivel nincs különösebb célod, nem lesz a hivatásod, nem fogsz belőle megélni, de jó érzés, hogy tudsz valami pluszt, hogy csinálsz valamit pusztán azért az örömért, amit minden egyes ezzel töltött percben érzel.

Fotó: rudyfoto.hu

Ez nekem a tánc. Egy gyerekkori álom, ami elúszott, mert nem volt rá lehetőségem, majd jöttek a fájdalmak és a tesiórás kudarcélmények. Azonban azzal, hogy bebizonyítottam magamnak, hogy sok apró lépéssel képes voltam mindezektől megszabadulni, elhiszem azt is, hogy hiába kezdtem későn és hiába több idő elsajátítani egy-egy lépést, megéri, ha utána olyan örömöt élhetek át a színpadon - de akár csak a konyhában játékból táncolás során is -, ahogy utoljára kislánykoromban öntöttem céltalanul, de boldogan mozdulatokba a zenét. Jelentősen ritkábban és enyhébben, kevésbé ijesztően, de a mai napig előfordul, hogy fáj valamim, de már nem kergetem azt a vágyat, hogy ha egy fájdalom végre elmúlik, az az életben soha többet ne jöjjön vissza. Hiszen az igazi célom enélkül is elértem.

Ahelyett, hogy a tökéletes állapotra törekszel és arra fókuszálsz, ami nem sikerül, inkább gondold át, mi az a rengeteg apróság, amit szeretnél, ha jobban menne a mindennapokban és mik azok az újdonságok, amikkel színesíthetnéd azokat. Amikor pedig bármelyiket eléred, állj meg egy pillanatra, írd le, hogy milyen lépések vezettek el ide és ünnepeld meg, amit elértél.

Szerző:
Lukátsné Justin Viola Napsugár, gyógytornász, sportrehabilitációs tréner
Facebook