Mennyire vagyunk hálásak a testünknek az egészséges működéséért?

Amíg megvan, természetesnek vesszük, amikor elvész, haragszunk rá. Jó ez így?

A mai napig emlékszem hajdani kórházi munkámból egy 60-as hölgyre, akinek a stroke utáni rehabilitációjában segítettem gyógytornászként.

Eleinte nehezen tudtam rávenni a tornára, szinte elküldött, mondva: „Nekem már úgyis mindegy.” Rengeteg fájdalom, szomorúság, szégyen, valamint harag is volt benne amiatt, ami történt és ahogyan eddig bántak vele.

Ebben az életkorban már sok szerepét elveszíti az ember, de szerencsére nagymamaként még rengeteg feladata volt, így azzal próbáltam motiválni, hogy ha már önmagáról le is mondott és nem tud semmilyen saját pozitív érzelembe vagy életcélba kapaszkodni, legalább az unokájának szerezzen örömet azzal, hogy mindent megtesz, amit csak tud annak érdekében, hogy még sokat játszhassanak együtt a mozgás útján.

Megegyeztünk tehát együtt egy célban, hiszen anélkül nem lehet haladni. és amikor elértük az eredményt, már mosolyogva mesélte nekem, hogy az unokája meglátogatta és nagyon megdicsérte, mennyire ügyesen fejlődik. Büszke volt a nagymamára, ő pedig hálás volt a kicsi dicséretéért. Ez pedig annyira kinyitotta újra a szemét a világra, hogy ahelyett, hogy pusztán haragot érzett volna amiatt, amit elveszített, képes volt újra hálás lenni azért, ami megmaradt, valamint azért, amit visszaszerzett.

A legnagyobb változás számomra az ő rehabilitációjában nem az volt, hogy ágyban fekvőként érkezett és 3 lábú bottal ment haza, hanem az, hogy ez a hölgy - aki eleinte úgy vélte, neki már mindegy, nincs miért küzdeni - egyik alkalommal, miközben tornáztunk, meglátott egy új beteget, akit a kolléganőm éppen kerekesszékben tolt be a tornaterembe és akkor azt mondta: „Milyen szerencsés vagyok, hogy én mindössze ennyivel megúsztam.”

Jelenleg vállalkozóként, magánpraxisban dolgozom, és a korábbi, fizikailag és lelkileg is megterhelő, ugyanakkor sok-sok igazán emlékezetes, a funkciók visszaszerzéséért folytatott közös küzdelmet jelentő kórházi munkámat leváltották a főleg életmód eredetű mozgásszervi panaszokkal küzdő, ugyanakkor járóképes vendégek.

Nem hívom őket páciensnek, hiszen a kórházi betegekhez képest ezek az emberek kicsattannak az egészségtől. Nem kell őket megtanítani kerekesszékbe átülni, majd azt hajtani, később pedig lehetőség szerint valamilyen segédeszközzel járni. Szinte az összes magánpraxisomban megfordult eddigi vendégem képes volt ellátni magát és még a balesetet szenvedettek is minimum járókerettel vagy könyökmankóval érkeztek hozzám, de a legtöbben segédeszköz nélkül jártak. Mégis sokuknál ugyanazt a lemondást, szomorúságot és dühöt látom, mint annál a hölgynél. Valamint ugyanazt a dühöt, amit sokszor én éreztem a testem iránt, amikor nem értettem: „Miért nem működik, amikor még csak ennyi idős vagyok és annyi mindent megteszek érte?”

Sem én, sem a vendégeim, sem a korábbi kórházi betegeim nincsenek egyedül ezekkel az érzésekkel, sőt, talán te sem, kedves olvasó. A testünk és lelkünk együttese minden egyes pillanatban azért küzd, hogy alkalmazkodjon a folyamatosan változó környezetből érkező temérdek sok ingerhez és mi nem adunk azért hálát, egészen addig, amíg ez tökéletesen működik.

Nem vagyunk hálásak azért, hogy tudunk egyedül és segédeszköz nélkül járni, ugrálni, futni, guggolni, térdelni, fogni, vinni, nyújtózni, megtámaszkodni, felkelni, lefeküdni, cipekedni, valamit magunkhoz húzni vagy eltolni, hajolni, fordulni, felnézni. Nem vagyunk hálásak azért, hogy el tudjuk látni önmagunkat és a családunkat, el tudjuk végezni a mozgással járó házi- és ház körüli munkákat, tudunk tanulni, dolgozni - legyen az hosszasan ülő, álló vagy folyamatosan mozgó munka -, tudunk vezetni, gyalogolni, biciklizni vagy épp felszállni a tömegközlekedésre és ott állva egyensúlyozni és ez által eljutni szinte bárhová, ahova szeretnénk, találkozni azzal, akivel szeretnénk.

Nem vagyunk hálásak, hiszen mindez „természetes” vagy talán még addig sem jutunk el, hogy észrevegyük, mi mindent képes tenni a testünk mozgás útján egy nap és ez csak a mozgás, ami mindössze egyetlen szervrendszerét teszi ki a testünknek. Ami pedig csak a testünk, melynek működése szoros összefüggésben van a lelkünkkel.

Konkrétan végig sem tudjuk gondolni, mi az az eszméletlen, folyamatosan változó és mégis állandó harmóniára való törekvés, ami bennünk zajlik, „természetesen” és „magától értetődően”. Bezzeg, amikor elveszítjük, nem az az első dolgunk, hogy a homlokunkra csapjunk, miért nem értékeltük eddig azt, amink van és miért nem óvtuk, szerettük, gondoztuk jobban. Nem, sokkal inkább dühösek vagyunk amiatt, hogy miért nem működik az, aminek „kéne”. Emellett pedig természetesen azt is gondoljuk, hogy csak mi lehetünk ennyire szerencsétlenek, hiszen erre mindenki képes, csak mi nem. Csak nekünk rossz a genetikánk, csak mi vagyunk ennyi idősek, csak mi vagyunk ilyen „természetes” és gond nélküli, egészséges életre képtelenek. Ráadásul a legszerencsétlenebbek és a legképtelenebbek.

Míg egy pici gyerek még hálás azért, hogy mozoghat és a mozgás útján számtalan érdekes, izgalmas dolgot felderíthet a világban, mi felnőttek inkább panaszkodunk amiatt, amiért kicsit is meg kell mozdulni. Majd még inkább panaszkodunk, ha már ez a kis megmozdulás nem olyan könnyed, mint régen.

Tudom, miről beszélek, hiszen én is megéltem

Szörnyen fárasztó volt már az is, hogy minden nap fel kell kelni, elmenni iskolába, tanulni, fürödni, fogat mosni, a hajmosásról pedig már ne is beszéljünk. Majd mindössze 17 évesen megtapasztaltam a Piriformis - szindrómának köszönhetően, - ami azt jelentette, hogy a fenekemtől a térdhajlatomig iszonyú fájdalmakkal küzdöttem és olyan szinten legyengült a lábam, hogy járókerettel, bicegve tudtam csak közlekedni - mennyire fájdalmas tud lenni egy „természetes” nevetés, egy lépés, egy felkelés, egy fürdőkádba beszállás.

Furcsán hangozhat, de nem bánom ezt a tanítást. Hiszen már fiatalon, egy visszafordítható állapotban tudatosult bennem, mennyire hálás lehetek most azért, hogy fájdalom nélkül tudok nevetni és mozogni. Nem mondom, hogy nem kell nagyon gyakran emlékeztetnem magam rá, miközben elviszik a gondolataimat az élet aktuális küzdelmei, de igyekszem megőrizni a tudatomban, milyen volt elveszíteni az egészségem egyes funkcióit, ami addig természetes volt.

Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni, mekkora harc volt visszaszerezni azt, amit azért veszítettem el, mert nem tettem meg azt az egyébként sokkal könnyebb utat - ami viszont egészen addig annyira nehéznek tűnt -, amivel egyszerűen szinten tarthattam volna. Nem mozogtam, nem figyeltem arra, hogy nagyrészt tápláló dolgokat egyek, keveset voltam levegőn, sokáig fent voltam sorozatot nézni, rengeteget ültem és tanultam azért, hogy majd később jó anyagi körülmények között élhessek, lehúzó kapcsolatokat ápoltam és összességében, fogalmam sem volt azokról a jelzésekről, amiket a testem, lelkem próbált nekem üzenni azzal kapcsolatban, mire van szüksége. Márpedig ezt meg kell neki adni, hálából, azért, amit ő tesz meg értünk.

Ehelyett mit teszünk? Nem csak egyáltalán nem figyelünk rá, hanem sokszor még el is némítjuk a jelzéseit tünetcsillapító eszközökkel majd dühbe gurulunk, amikor már nem bír tovább értünk dolgozni jobban, mint amennyire mi magunk ellen teszünk és beüt egy nagyobb betegség, például egy stroke.

Egy olyan betegség, amikor már az sem elég, ha végre észbe kapsz és mindent megteszel azért, hogy megértsd a tested jelzéseit, hallgass rá és támogatóan gondoskodj róla.

Azonban emlékezz vissza a betegem történetére

Még ebben az állapotban is lehetőséged van hálásnak lenni. Ehhez „pusztán” annyi kell, hogy belásd, nem csak a tökéletes állapotért lehetsz hálás, hanem azért is, ami jobb annál, mint ami másnak megadatott. Ehhez azonban képesnek kell lenned magadon kívül meglátni azt is, ami a folyamatosan változó környezetedben történik.

Arra kérlek, gondold át e sorokat, és írj listát azokról, amik csupán abban a pillanatban történhetnek a testedben azért, hogy azt tehesd, amit éppen csinálsz! Ha igazán komolyan veszed a feladatot, rengeteg dolgot fogsz összeírni már egyetlen pillanatból is!

Csodálkozz rá azokra a működésekre, összefüggésekre, amiket eddig észre sem vettél a „természetességük” miatt! Hallgass a tested jelzéseire úgy, mint ahogyan te is igényelnéd, hogy figyeljen rád a környezeted! Gondolj bele abba a párhuzamba, hogy pusztán a tüneteid csillapítása, elnyomása nem megoldás, sokkal inkább ártalom. Olyan, mintha folyamatosan belédfojtanák a szót!

Érted már, miért nem érdemli meg a tested, hogy dühös legyél rá amiatt, hogy ő pusztán újra és újra, egyre nagyobb erővel próbál szóhoz jutni, annál inkább, minél kevésbé figyelsz rá?

Szerző:
Lukátsné Justin Viola Napsugár, gyógytornász, sportrehabilitációs tréner
Facebook